Sokat gondolkodom, hogy mivel is indíthatnám igazán el ezt a blogot. Végülis annyi mindent lehet vezetni. Céget, projektet, építkezést (külsőt-belsőt) háztartást, meditációkat, autót. A felsorolásból látszik, hogy ez a blog sokaknak szól. Nem szeretnék viccet csinálni belőle, mert a vezetés komoly dolog, de ugyanakkor itt épp nem ezt a komolyságot, hanem a dolgok alternatíváját, sokféle megközelíthetőségét szeretném hangsúlyozni.
Vegyük például azt a vezetőt, aki perfekcionista, másokat nem hagy labdába rúgni, és szeretné, ha mások tökéletesnek látnák. Voltam ilyen vezető. Szerintem ezek fejlődési fokozatok, amiken át kell mennie mindenkinek. Ha szerencsénk van, csak nagyon rövid időre is ragadunk ilyesmibe bele. Tehát ezt a blogot inkább tükörnek szánom, elsősorban a saját magam számára, de boldog vagyok, ha mások is hasznosíthatnak belőle. Szeretnék a bennem ücsörgő pici perfekcionistának tükröt mutatni, szembe nézni az élet különböző területein átélt nehézségekkel, megvizsgálni a rájuk adott reakcióimat, és végül elengedni őket, ha már nem az enyémek.
Tavaly ősszel kipróbáltam a fényevést. Nem reklámozni szeretném, csak azért írom le ide, mert talán ezzel szeretném érzékeltetni, hogy mi mindent meg nem teszek azért, hogy egy évezredes problémámat, a súlyfelesleget végre el tudjam engedni. Tehát, 21 napig nem ettem semmit, ebből 7 napig nem is ittam semmit. Fizikailag nagyon legyengültem, de végig tudtam csinálni. Lefogytam 20 kilót, amiből tizenvalahány később vissza is jött, a szokott módon (rutinos böjtölő vagyok). Tényleg csak mostanában gondolkodtam el rajta, hogy miért is jöttek vissza ezek a kilók. Arra jutottam, hogy mindezt csak fizikai szinten csinálnom általában, és nem is foglalkozom azzal, hogy mentálisan ilyenkor mi van velem. Én, aki a tudatosságot tanítom, nem vagyok tudatos olyan helyzetben, amikor pedig épp ott kellene ahhoz lennem, hogy átéljek valamit. Épp az ellenkezőjét csinálom, túl akarok rajta lenni, erőpróbának, és nem tapasztalatnak használom. Nem élem meg egyetlen másodpercét sem, hanem mintha kómába esnék alatta mentálisan, oda sem figyelek arra, hogy mit csinálok, csak vakon követem a célt. Nagyon jó példát találtam ehhez a könyvben amit most olvasok, Tenzin Wangyal Rinpócse: Az álom és az alvás tibeti jógája című munkájában. Az alvás folyamatát úgy írja le, mint aminek fizikai szinten tudatában vagyunk, de magáról az álomba zuhanás tényleges folyamatáról fogalmunk sincs. A könyv szerint ebben a folyamatban a tudat és a prána (a tudat és a test vitális energiája) együttműködéséről van szó. A prána egy vak ló, a tudat pedig egy sánta ember. Külön működésképtelenek, de együtt tudnak működni. Tehát, amikor elalszunk, elvész az érzéki világban megszokott „éberségünk”, és a tudatunkat ide-oda szállítja a prána vak lova, amíg meg nem tanulunk a tudatosságunkkal bánni (a vak lóval együttműködni), és oda menni álmunkban a testben pl., ahol gyógyító munkára van szükség. Így vagyok én a súlyproblémámmal: azt akarom, hogy tűnjön el, de nem akarom megszenvedni a tapasztalatot centiről centire, hanem szinte negligálva a problémát, arra vágyom, hogy szűnjön meg.
Pedig a meditáció gyakorlása óta tudom, hogy meg kell látni az erdőben a fákat, és a fákon belül a többi életet, különben nem tudom elengedni, különben ez a karma velem marad. Ahhoz hogy el tudjam engedni, látnom kell, regisztrálnom kell, és fel kell fognom a létezését. Ha nincs, akkor felfogni sem lehet, ha nem látom, akkor nincs, de akkor elengedni sincs mit.
Ugyanez a tapasztalás vált életszerűvé azáltal, hogy újra elkezdtem jógázni. Évekkel ezelőtt hagytam abba, mert iszonyatos erőfeszítésembe került rávennem magam, hogy rendszeresen járjak, és különféle okokból szintén iszonyatos erőfeszítésbe került végigcsinálni egy órát, alig vártam, hogy vége legyen. A hatha jóga nagyon lassú és unalmas volt, a forró jógák túl intenzívek és fájdalmasak, tudnám folytatni kritikai megjegyzéseket a többivel is, amit mind kipróbáltam. És most egy ideje leesett. Ez ugyanaz a mintázat, amit a súlyommal követek. Nem élem meg egyetlen percét sem, nem teszek helyes erőfeszítést arra, hogy a tudatosságommal jelen legyek, az akaratommal ott vagyok, mert divatos ez most, vagy mert lefogyni gondolok általa, de nem vagyok jelen, csak túlélőként. És most újra rámtalált, vagyis újként talált rám az egész. Ott állok az órán, és minden tudatosságomat összeszedem és úgy csinálom a gyakorlatokat. Még nem megy mind, de látom a folyamatot, ahogy óráról órára változik az egész, pedig még csak hetente egyszer járok január óta, és betegség miatt volt, hogy kihagytam ebből is. Látom, ahogyan az ászána felépül, és látom, hogy hová tudok eljutni a gyakorlással. eltűnt a türelmetlenségem, már nem testedzésen vagyok, hanem az egész rendszeremet fejlesztem, és átélem minden pillanatát. Tehát többé nem fogyókúrázom, és nem mérek magamra testedzési penitenciát, hanem figyelem a pillanatokat edzésben, evésben, életben, és tudom, hogy ezzel fejlődöm testben és lélekben. Nekem most ez a lényeg. 
